Nem felhőtlen a biciklisták és az autósok közti kapcsolat

Széchenyiváros, Március 15. u-i. csúcskereszteződés, lámpák, vagy körforgalom nélkül. Tegnap délután 16.20-kor, mint mindig iskolaidőben bringára pattantam és nyugodt lélekkel beálltam a lakótelep egyik legforgalmasabb útkereszteződésébe, szabályosan és őrült nagy türelemmel viseltetve a jobbra-balra elzúgó délutáni csúcsforgalom ismerős autós özönét. Vártam..... vártam és vártam....mikorra is jön el a fényes pillanatom, amikor egyenesen átküzdhetem magam a kisebbik lányom iskolája felé. Elég erősen leárnyékolt volt az átjutás lehetősége, és egyszercsak kb: másfél perc kemény álldogálás után hátulról jól rámdörrent egy türelmetlen autós harsonája. ( Megjegyzem jó pár méterre van egy zebra, ez fontos, ja és ezen a zebrán többszőr elütöttek ezek a nagyon sietős autósok már nőket (egyszer pont előttem) és gyerekeket és még mindig nem történt semmi ezügyben, hogy megoldódjon egyszer akár a zebra előtti lassítás gyakorlása). Hátrafordultam félidegesen és láttam, hogy egy hasonlókorú, férfiből gyúrt embertársam mindjárt lekaparja az összes bőrét az arcáról, mert feltartottam már legalább másfél perce legalább ...... Ki is üvöltött nekem az autósülés kényelméből, (és ahogy vidéken szokás) nem túlzó kedvességgel: hogy miért nem megyek a zebrára át és most (nem hogy élvezte volna milyen kellemes színfoltként vagyok jelen a az autók özönében, szerintem most se néztem ki rosszabbul.). Hát nem esett jól ez a nyers pillanat, nem is reagáltam rá... Masszívan álltam ott a kereszteződés első vonalában és nagyon reméltem, hogy mindjárt át is juthatok rajta. Na, de a 3. pillanatban hirtelen mellettem termett a 2. kocsiból kiszakadó és önmagából teljesen kiforduló, tőlem fiatalabb és egy másik férfiből gyúrt embertársam, és beleüvöltötte az aurámon belülre, a mocskait rólam, hogy mit képzelek én, miért nem megyek már át a zebrára és hadd ne soroljam még miket okádott ki. (Az előző pasi eközben erre ráerősített). Nagyon csúnya pillanatok voltak..... Mielőtt ledermedtem volna a meglepődéstől, hát szégyen ide - meg oda, lesüllyedtem a színvonalára és visszakiabáltam én is rá , hogy: Hogy merészelsz Te így beszélni velem, Te férfiállat. (Még jó, hogy nem kaptam tőle egy pofont.) De ilyenkor nem tudok némán és passzívan önmagamba roskadni, csak utána.

Hát persze, ezután hirtelen fényességgel telítődött az útszakasz és huss átértem, immár remegős gyomorzattal, lealázott lélekkel és egy csomó puffogással, de most már hangtalanul... Hát tény, hogy régóta nem vagyok aktívan a szaftos életpillanatokban, ettől most egy időre megrémültem, hogy lám itt tartunk... csak 2-3 percnyi várakozós idő és én, mint egy jó kis lehetőség épp kéznél voltam néhány szánalmas és frusztrált embertársamnak, hogy belém töröljék a saját belső mocskaikat... Elég szomorú lettem utána, mert nem értem én ezeket a fölösleges állatias megnyílvánulásokat. Nem félek túl sok mindenkitől, lehet, hogy így rövidebb lesz az életem?

Larion nevű olvasónk tollából